Bármennyire is szerettem volna is segíteni a faháznál, szeptembertől már az egyetemi óráimhoz voltam kötve, az időbeosztásomat ez határozta meg. Így volt ez azon a reggelen is, mikor két szír fiatalember jelent meg a pályaudvar előtti buszmegállónál.

 

Nem mertek közelebb jönni, és ha elindultam feléjük, akkor elsiettek.

 

Végül valahogy mégis sikerült beszélgetnem velük. Egyikük angolul elmesélte, hogy régebben egy traumatológiai osztályon dolgozott ápolóként, amit nagyon szeretett, és ezt a munkát szeretné majd folytatni. A nagybátyja évek óta Ausztriában él, hozzá szerettek volna eljutni. Mire Szegedre értek, már teljesen kimerültek: éhesek voltak és az erejük végére értek. Féltek a pályaudvaron maradni, ezért a közelben akartak meghúzódni, hogy aludhassanak.

Adtam nekik szendvicset, vizet, és megbeszéltük, hogy később visszajönnek, mi pedig addig kerítünk nekik tiszta ruhát. Amikor azonban indulnom kellett már, még mindig nem jöttek. Két önkéntestársammal bejártuk a pályaudvar környékét, de nem találtuk meg őket. Hogy folytathassam a keresést, hatalmas kerülővel mentem a faháztól az egyetemre – ez sem hozott eredményt. Csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy, bár nehezen, de végül megbíztak bennem, én a hétköznapi teendőim miatt mégis magukra hagytam őket. Hónapok teltek el, de azóta sem hallottam felőlük semmit. Soha nem fogom őket elfelejteni.

 

Ha olvasom a menekültekről szóló híreket, az ő arcukat is keresem a fényképeken. Gyakran megjelennek az álmaimban. Nem tudom, hogy a hosszú, kínkeserves út után végül el tudtak-e jutni a közeli, biztonságot nyújtó Ausztriába...