There is this man sitting opposite me. The child in his arms is asleep after a long day of crying, walking, being carried on her mother’s back, sitting on the lap of this quiet man with a gentle face, after trying to cope with the extreme heat all day and now the cold and wet air – no wonder she has become totally exhausted by now.
The man calmed her down when she was crying, talking to her as if she was his own child. And although she is not, she is sleeping peacefully now. It is the break of dawn. They are sitting on the floor of a yellow coach, with young boys waking up around them while some couples, women and children are still asleep in their seets. The coach is standing in the traffic somewhere before Hegyeshalom. Only a few steps, a few miles and they will arrive in a world much freer than this one.
I ask the man if I could take a photo of him. We only met the previous day but it seems a much longer time now. They have been walking together since he realized after they left Budaörs that the little girl’s mother will not be able to carry on as far as Vienna, and that he had no other choice but to help her because she’d never give up and neither would she want to go to hospital in Hungary. But even in this situation a lot of things are not permitted: it is not accepted to accompany a married woman just like that. And he did not do that.
He only took the child from me very gently when he saw that she would not calm down and started talking to her. Just like him, this whole family wanted to go along with the others to a place where they are being treated kindly and where they can flee from their memories. That was the place where the woman was sent by her husband after he had been hospitalized in Budapest. And when everyone set off on the journey so did she with her three children, one of whom is sitting on the lap of this man now. Finally I take a photo of him. There is a faint smile on his face. He has done it. They didn’t leave the weaker ones, the ones with children or those who kept falling behind to themselves. They will soon cross the border that, far from being an imaginary line, truly separates Hungary from the rest of Europe.
As I watch them go in the heavy rain, this man and this woman who is pushing the buggy given to her by someone on the motorway, their figures start to grow in my eyes and become bigger with every step they make. And when I look at the blank expression on the face of the spokesman standing next to me, I can see the giants they have become.
Ül ez a férfi velem szemben. Alszik a gyerek a kezében, kimerült, egésznap sírt, gyalogolt, lógott az anyja hátán, ült ennek a halk szavú, szelíd tekintetű férfinak a nyakában, forróság volt, most nyirkos hideg van, elég rendesen elfáradt hát.
Amikor sírt, a férfi csitította, beszélt hozzá, mintha a sajátja lenne. Pedig nem az. Mégis milyen békésen alszik. Hajnal van. Ülnek egy sárga volánbusz alján a földön, körülöttük ébredező fiúk, az ülésekben párok, asszonyok, gyerekek alszanak még. Valahol Hegyeshalom előtt áll a busz a kocsisorban. Pár lépés, pár méter, és egy szabadabb világba érnek. Megkérdezem, hogy lefotózhatom-e. Tegnap óta ismerjük egymást, ami most sokkal hosszabb időnek tűnik, mint amennyi valójában. Amióta valahol Budaörs után megértette, hogy a kislány mamája nem fogja bírni Bécsig, és nincs más, mint segíteni, mert feladni nem fogja, egy magyar kórházba meg nem fog bemenni, azóta vannak ők ketten egymás mellett. Pedig ez a helyzet sem ad felmentést mindenre, most sem lehet csak úgy egy férjes asszony mellé szegődni. Nem is tette, csak amikor látta, hogy a karjaimban ébredező kislányt nem tudom megnyugtatni, akkor óvatosan átvette, beszélni kezdett hozzá. Mert, ahogyan ő is, úgy ez a család is menni akart a többiekkel egy olyan helyre, ahol szépen beszélnek velük, ahova az emlékeik elől menekülhetnek, ahova a nőt a férje előreküldte, miután kórházba került Budapesten. Mindenki ment, velük együtt az asszony is a három gyerekével. Az egyik itt alszik most ennek a férfinak az ölében. Lefotózom végül. Halványan mosolyog. Megcsinálta. Nem hagyták egymásra a gyengébbeket, a gyerekkel menetelőket, a le-leszakadozókat.
Hamarosan átérnek az egyáltalán nem képzeletbeli határon, ami Magyarországot Európa többi részétől elválasztja, és ahogy a szakadó esőben egyre távolodnak, úgy növekszik ennek a férfinak és az autópályán ajándékba kapott babakocsit toló nőnek az alakja egyre nagyobbra a szememben. Óriások már ők, úgy érzem, ahogy elnézem a mellettem megálló kormányszóvivő merev arcát.
Aboard a inland autobus near Hegyeshalom, September, 2015 Photos and Text: Balázs Turay ©
Egy belföldi buszon, Hegyeshalom közelében, Szeptember, 2015 Kép és szöveg: Turay Balázs ©
Supported by a grant from the Open Society Foundations
Készült a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával
