Sanaa and Ibrahim
In spite of the hours and days spent in complete hopelessness, sometimes it can seem as if we were at a village fête: people are mocking at each other and their jokes and laughs spread around the places where refugees are waiting for their lives to take a turn for the better. It is the same in the transit zone at Budapest Keleti Station or at the station at Röszke where, from time to time, 1000-1200 people are waiting to get on the train to Austria or to other countries in Western Europe.
The members of the Al-Ghosn family are among those who, although they keep apologizing for their insufficient knowledge of English, can put language barriers aside and are ready to speak to people around them with a great enthusiasm and freedom. They tell about their short but dreadful journey across the sea, the one which so many people are risking to take but which costs the lives of many of them.
They are among those who survived this journey which is life-threatening in the case of refugees but which is not more than a happy experience for the lucky European tourists travelling in Southeast Europe.
And now this family is in Röszke, waiting like so many others for the train to the West, sitting on the ground with a line of policemen in front of them. Having gone through it several times they already know what it means to wait endlessly and without any hope that it would come to an end, which is one of the most unbearable situations people fleeing from wars have to experience. Volunteers from all over the world are trying to make these hours, days of often weeks easier for these people in every sense, as, apart from having had their lives freed from the shadows of war, the hours of waiting pass under the heavy weight of their doubts over the future. And the time they have to spend in passivity is far from being an opportunity to forget the horrors they went through or at least to begin to come to terms with them, nor it is a good time to make real plans.
Thus the time of waiting passes with daydreaming, gathering strength, planning the next part of their journey, constantly interlaced with the anxiety caused by the complete uncertainty of their situation. While their past life has ended, the new life is only a mirage at the moment.
Sanaa és Ibrahim
A viszontagságok és a kilátástalannak tűnő órák, napok ellenére időről időre úgy tűnhet, mintha egy önfeledt hangulatú majálison lennénk: egymás ugratása, viccelődés, nevetés járja körbe azokat a helyeket, ahol a menekültek várják sorsuk jobbra fordulását. Így van ez a budapesti Keleti pályaudvarnál kialakult tranzitzónában és a röszkei állomáson is, ahol ezer-ezerkétszáz ember várjaújra és újra, hogy vonatra szállhasson Ausztria és Nyugat-Európa más országai felé.
Az Al-Ghosn-család is azok közé tartozik, akik, bár szabadkoznak az angoltudásuk miatt, a nyelvi korlátokat félretéve, lelkesen és felszabadultan próbálnak a körülöttük lévőkkel beszélgetni. A várakozás során elmesélik a rövid, de annál félelmetesebb tengeri utat, aminek olyan sokan nekivágnak és ami annyi, de annyi életet követelt már.
Ők azok közé tartoznak, akik túlélték ezt a menekültek számára életveszélyes, míg a szerencsés európai turisták számára leginkább a délkelet-európai boldog élmények közé tartozó utazást.
Most pedig itt vannak Röszkén, és sok társukhoz hasonlóan a Nyugatra tartó vonatot várják egy rendőrsorfallal szemben a földön ülve. A már sokadik alkalommal megélt, nyomasztóan kilátástalan és végeláthatatlannak tűnő várakozás az egyik legnehezebben elviselhető állapot a háborúk elől menekülők számára. Ezek azok az órák, napok vagy sokszor hetek, amelyeket a világ minden részéről érkező önkéntesek Európa számos pontján igyekeznek könnyebben átvészelhetővé tenni számukra nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is. A várakozás órái ugyanis a háborús lét súlyától való megszabadulás mellett a rájuk nehezedő kétségek között telnek el. A kényszerű passzivitásban eltöltött idő pedig nem alkalmas sem arra, hogy a borzalmakat el tudják felejteni vagy legalább valamennyire fel tudják dolgozni, sem arra, hogy valós terveket szőjenek.
A várakozás így sokszor álmodozással, erőgyűjtéssel, az út következő szakaszának megtervezésével telik, amit mindig átsző a folyamatos bizonytalanságból eredő aggodalom: miközben az előző életük lezárul, az új élet még csak délibáb.
Röszke, 2015. szeptember 14. Kép és szöveg: Turay Balázs ©
Röszke, Hungary, September 14, 2015 Photo and Text: Balázs Turay ©
Supported by a grant from the Open Society Foundations
Készült a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával