Midnight in Zákány
A refugee family crossed the border of the European Union short before Hungarian authorities decided to close the border between Croatia and Hungary. Treatment of the refugees by the Hungarian authorities and the year-long hate campaign against them draw international criticism. Zakany-Gyekenyes, October, 2015 © Face To Face Foto
Menekült család kel át az Európai Únió határán röviddel azelőtt, hogy a magyar kormány lezáratta a Horvát-Magyar határt. A magyar kormány menekültekkel kapcsolatos bánásmódja, és az egy éven át tartó gyűlöletkampány jelentős nemzetközi megdöbbenést okozott. Zákány-Gyékényes, 2015. október © Face To Face Foto
Text: Márta Regényi
Images: Face To Face Foto
Helping people get on the train was manageable during the day, the rain that had been pouring for days gave us a short break and the policemen were relatively kind.
Then the night came.
We volunteer helpers were allowed to step over to Croatian territory, stand alongside the road and help those who had got separated from their families, had fallen down in the pitch dark, etc. We were standing in water – I had already fallen down a dozen times on my way there, stumbling upon blankets dropped, holes in the ground, tree roots and mud, mud, mud everywhere...
And then we could spot their shapes in the distance as the crowd was moving ahead in the rain and darkness...
Young men were in the lead, they too were skidding and falling down, their shoes lost in the mud...
The policemen were shouting at them as they were approaching the train: go, go, one line, one line, what is it you don’ understand, f.... it!
It was really depressing...
The crowd was struggling ahead people pushing wheelchairs or hobbling on crutches, with an entourage of little kids... There was a woman, on her own, she was crying loud, a lovely Palestinian-Hungarian volunteer girl went up to her consoling and supporting her...
I heard the whimpers of another woman, at first I thought she was in labour, there was so much pain in her voice. She was leading two toddlers by the hand and the third one was tied around her neck in a bundle...
First, I took the hands of the two elder ones but then she started to whimper again, she pointed and said in English that I should take over the baby. Her eyes started to close down on their own as she spoke, she was utterly exhausted.
How much do you have to suffer, how much do you have to be worn out to hand over your baby to a complete stranger?...
I was carrying the baby, nothing on its head, wet to the bone...I kept looking back in the dark to see the mother and the two other children... it was difficult to stay together... Although the mother was tired as a dog, when one kid fell down in the mud, she said something kind to her and tried to laugh as if all that was just a joke. That was how she was consoling her daughter...
When we were nearing the train, the police were driving me too, they – of course – could not see I did not belong among the refugees...
I had never been in a situation like that before. Then and there I did feel I belonged to them and felt their vulnerability fully. I was shaking and crying too – at least the baby fell asleep as a result – or was it merely out of exhaustion?
I wonder how come those children and women do not cry. What must they have been through to take all this in silence or even smiling?
When we were already queueing up at the train, a Palestinian youth, a volunteer came over. He was quite pushy; he spoke to the mother in Arabic and then told me to take the baby to the tent. I did not want to, I was really reluctant, since how were we going to find the mother afterwards among 1000 or 1500 people? But he was adamant that we should find a doctor (there was no doctor near or far, I think he hoped to get help from Red Cross people), and I made the wrong decision and followed him. Fortunately, his partner, an agile girl was in the tent. She quickly told him to get lost and made some baby formula in a bottle. We pulled a cap over the baby’s head (it was scrawny with a hollow face and a bad cough....!) . We wrapped the baby in a blanket and I was running back with it...
Fortunately, the young man remembered the baby’s name... but we could not find the mother anywhere...! We were shouting the baby’s name and at last it turned out she had already been on the train, but the windows had all been pulled shut. I thought I was going to faint, how can we find her now? It was a miracle, but we did... I can’t remember clearly, maybe it was a policeman who passed her the baby and I handed her the package hastily put together...
Everybody, everybody was wet through and through...
The police were getting the people on the train continuously, sometimes helping sometimes pulling them on the side of the embankment...
There was an impossible mixture of kind and rude terms, in English, in Hungarian.. . At the stairs of the train, the policemen speaking to the children: come, my little one, give me your hand ... And a few metres away: Stop, please, stop! F...it what is it you don’ t understand! Stop!
Three frail men with numb faces are standing next to the door; they do not want to get on.
"What the f.... are these ones standing here for?”, a policeman asks another.
I am going over and asking them what the matter is, and if I can help. "Family, family" they answer.
"Constable, they have lost their family members..."
The policeman is young, he has a kind face. I can see he softens, he wants to help. All right, he says, let them stay here; we shall put them up together when the family arrives. We are waiting... they have no raincoat; they are standing stoically with the rain gushing down their hair, their face, their clothes.
At last, somebody is waving from the crowd standing in a line, and their anxious, tired faces lit up in a smile...
The others have come! They can get on the train together!
Thank you, thank you very much, they say and send me a smile from behind the tiredness of a hundred years...
And then another drama...
A volunteer girl was helping an Afghan boy with a broken leg limping on crutches. He had no shoes and there was a large cut on his other, not broken leg, he was bleeding profoundly. I do not know exactly what happened. Near the train the boy allegedly pushed or hit a policeman with his crutch ... The next minute he was on the ground, all the policemen were running there. One volunteer wanted to hold down the police, there was a ruckus, shouting, howling, somebody lit into the boy’s eyes and it was allegedly stated he was drunk because his pupils were dilated (!!!). I would think he had been given some painkiller on the Croatian side so that he could walk over... They were shouting at him to stand up but he could not without his crutches... In the end, he was pushed up on the train...
Afterwards, the police commander gave us a briefing. We must take note, he said, the police has to take measures against anyone who is hindering their actions...
I got home at three in the morning, shattered and wet to the bone. And my tears are still flowing as I am writing this, although there has been enough of wetness...
I am here, my clothes have dried already.
And what about them?...
Éjfélkor Zákányban
Szöveg: Regényi Márta
Kép: Face To Face Foto
A nappali vonatra szállás elviselhetően zajlott, a napok óta ömlő eső éppen szünetelt, a rendőrök viszonylag kedvesek voltak.
Aztán jött az este.
Megengedték nekünk, segítőknek, hogy átmenjünk a horvát terület felé, álljunk az út mellett, és aki elszakad a családjától, elesik, stb. annak segítsünk a vaksötétben. Álltunk a vízben - már odamenet majdnem elestem vagy százszor, leejtett takarók, gödrök, gyökerek, és sár, sár, sár...
És akkor a távolban feltűntek a körvonalaik, ahogy jött a tömeg az esőben és sötétségben...
Legelöl a fiatal férfiak, ők is csúsztak-estek, cipőjük elmaradt a sárban... A vonathoz közeledőkkel a rendőrök kiabáltak, go, go, go, ván lájn, ván lájn, mit nem értesz, b... meg!
Nagyon nyomasztó volt...
Szenvedtek tolókocsival, mankóval, tengernyi kisgyerekkel... Jött egy nő egyedül, hangosan sírva, a gyönyörű palesztin-magyar önkéntes lány mellé szegődött, vigasztalta, támogatta...
Egy asszony nyöszörgését hallottam, először azt gondoltam, hogy szülési fájdalma van, annyira érződött a hangján a szenvedés. Két picit vezetett kézen fogva, a nyakába kötve a harmadik...
Először a két nagyobbat kezdtem vezetni, aztán megint jajgatott halkan, mutatta és mondta angolul, hogy vegyem át a babát... A szeme le-lecsukódott beszéd közben, olyan kimerült volt.
Mennyi szenvedés, és micsoda elcsigázottság kell hozzá, hogy egy idegen kezébe adja az ember a kisbabáját?...
Vittem a babát, a fején semmi, csuromvíz... Állandóan néztem, hol van a sötétben a mama és a két másik pici, nehéz volt együtt maradni... Annak ellenére, hogy az anya hullafáradt volt, amikor az egyik gyerek elesett a sárban, mondott neki valamit kedvesen, és kicsit próbált nevetni, mintha csak vicc lenne az egész, ezzel vigasztalta a kislányt...
Amikor már a vonathoz közeledtünk, a rendőrök engem is tereltek, természetesen nem láthatták, hogy nem a menekültek közé tartozom... Én még soha ilyet nem éltem át, akkor és ott azt éreztem, hogy közéjük tartozom, és teljes egészében átéltem azt a kiszolgáltatott helyzetet... Rázott a sírás, legalább elaludt tőle a kicsi, - vagy csak a kimerültségtől süppedt álomba...? Azon csodálkozom, hogy ezek a gyerekek, nők nem sírnak, mennyi mindent láthattak már, hogy ezt bírják szó nélkül, sőt, még tudnak mosolyogni is! Mikor már sorban álltunk a vonatnál, egy palesztin fiú segítő jött oda, elég rámenős volt, beszélt arabul a mamával, aztán azt mondta, vigyük el a babát a sátorhoz.Nem akartam, nagyon nem akartam, hiszen hogyan találjuk meg utána a mamát 1000-1500 ember között...? De ő csak mondta, hogy keressünk dokit (nem volt közel s távol orvos, azt hiszem, a Vörös Keresztesektől remélt szakértő segítséget), én meg nagyon rosszul döntöttem, és utánamentem... Szerencsére a partnere, egy agilis lány ott volt a sátorban, leállította a fiút, gyorsan csinált babatápszert cumiban, sapkát húztunk a babára, (csont sovány volt, beesett az arca, köhögött.....!!!!!!!) takaróba tekertük, és rohantam vissza...
A fiú szerencsére megjegyezte a pici nevét... Nem találtuk az asszonyt sehol... Kiabáltuk a baba nevét... végül nagy nehezen kiderült, hogy a mama már a vonaton, ablakok felhúzva... Azt hittem, elájulok, hogy találjuk most meg? Csodával határos módon meglett... Már nem is emlékszem, talán egy rendőr adta fel a kicsit, én pedig a sebtében összeállított csomagot...
Mindenki, mindenki csupa víz...
A vonatra folyamatosan szállították fel a rendőrök az embereket, segítve-rángatva a töltés lejtőjén...
Utánozhatatlan egyvelegben röpködtek a kedves és durva szavak, angolul, magyarul... A vonat lépcsőnél a kisgyerekekhez a rendőrök: gyere picurkám, add a kezed... Odébb: Stop, please, stop! baszd meg, mit nem értesz? Állj meg!
Három dermedt arcú, törékeny ember ácsorog az egyik ajtó mellett, nem akarnak felszállni.
"Ezek mi a faszt állnak itt?" - kérdezi az egyik rendőr a másikat.
Odamegyek, megkérdezem, mi a gond, segíthetek-e. "Family, family"- válaszolnak.
"Biztos úr, elvesztették a családtagokat..."
A rendőr fiatal, kedves arcú. Látom, hogy megenyhül, segíteni akar. Jól van, mondja, maradjanak itt, ha jön a család, együtt felrakjuk őket...
Várunk, ők esőkabát nélkül, sztoikusan tűrve, hogy a víz végigömöljön hajukon, arcukon, ronggyá áztassa a ruhájukat. Végre int valaki a sorban álló tömegből, mosoly fut át a szorongó, dermedt arcokon...
És megvannak a többiek! Együtt szállhatnak fel...
Thank you, thank you very much, mondják, és száz év fáradtsága mögül mosolyt küldenek felém...
Aztán jön az újabb dráma.
Egy önkéntes lány mankós, törött lábú afgán fiút segített. Cipője nem volt, az "ép", nem törött lábán nagy vágás, erősen vérzett. Nem tudom pontosan, végül konkrétan mi történt, a fiú állítólag a vonatnál meglökött/megütött a mankóval egy rendőrt... Egy pillanat alatt a földre került, minden rendőr odarohant. Az egyik aktivista le akarta fogni a rendőröket, kavarodás, kiabálás, üvöltés, a fiú szemébe világítottak, állítólag a tág pupillájából megállapították, hogy részeg (!!!!!!!)... Én inkább arra gondolnék, hogy valami fájdalomcsillapítót kapott a horvát oldalon, hogy át bírjon jönni... Üvöltöttek, hogy álljon fel, de nem tudott mankó nélkül... Végül felnyomták a vonatra...
A rendőrparancsnok utána eligazítást tartott nekünk, tudomásul kell vennünk, hogy aki akadályozza az intézkedést, az ellen is el kell járjon a rendőr...
Bőrig ázva, megrendülten értem haza éjjel háromkor. És még most is folyik a könnyem, ahogy leírtam mindezt, pedig a vízből már nagyon elég.
Én itt vagyok, rég megszáradtam.
És Ők?...
